Volt egy irodalmi pályázat PesText néven, ahova a "forrás" szóval kapcsolatos verseket vagy novellákat lehetett írni. Éppen írós kedvemben voltam, ezért kivételesen nem törődtem a weboldaluk felhasználási feltételeivel, hanem indultam a pályázaton. Mára azonban kiderült, hogy nem én nyertem sem a zsűri díját, sem a közönségdíjat (tehát a művem nincs azon válogatott művek között, amelyekre szavazni lehet). Így hát úgy gondoltam, legalább a blogomon publikálhatnám a művemet... de nem fogom az eredeti művet publikálni, mert beláttam, hogy lehetne tökéletesebb is. Az elejéről és a végéről kitöröltem egy-egy részt (lehet, hogy ezek miatt nem nyerhetett az írásom). Tehát, következzen a rövidke novella... FIGYELEM! A következő írás fikció, tehát kitalált történet, nem valóságos, nem igaz.... ettől függetlenül elgondolkodtató részeket tartalmaz.
Követője voltam
Gyalogoltam az utcán, és megelőzött valaki. Hátrafordult, és azt mondta nekem: „Gyere utánam!” - majd ment tovább azon az úton, amelyen korábban én is akartam haladni. Egy kicsit megtorpantam. Nem igazán volt kedvem követni őt, de hát mit tehettem volna? Csak nem akarok kerülő úton menni! Szóval, úgy gondoltam, talán majd lemaradok tőle, és így elszakadhatunk egymástól. Ekkor viszont ő is kicsit lassabban haladt előttem, sőt, újra hátraszólt, és azt mondta: „Kövess engem!” Talán menjek gyorsabban nála? Tekintve a viselkedését, az lehet, hogy nehéz lenne. Fussak? Nem. Megálltam, és megkérdeztem: „Mit akarsz tőlem?” Erre ő visszakérdezett: „Érdekelnek-e a szoftverszabadalmak?” Azt válaszoltam: „Nem” - pedig tulajdonképpen kicsit érdekeltek is ezek a dolgok. „Na gyere!” - szólított fel újra, és megtett még néhány lépést az általam is tervezett útirányban. Ekkor úgy döntöttem, hogy nem törődök vele, és járom szépen a magam útját, bármit is csinál közben ez a valaki. Ő pedig körülbelül három-négy méterrel előttem haladt, és beszélt, a járókelők meg néztek bennünket.
„A szellemi tulajdonjog olyan, mint a tűz” - kezdte. „Ennek segítségével ízletesebb lelki táplálékok készülnek. A vadak meg nem mennek a közelébe. Ez a tűz támogatja az írókat, feltalálókat és más alkotókat, akik hatalmat adnak a népnek, miként a fizikai tűz fényt és meleget ad. Vannak, akik képesek ebből meggazdagodni, enélkül viszont nehéz dolguk lenne. De a tűzre vigyázni kell, hogy ki ne aludjon: előfordulhat ugyanis, hogy nincs mivel etetni. Ha pedig már nem lehet elég sok áldásos szellemi tulajdont létrehozni, akkor az országok vezetői akár úgy is dönthetnek, hogy eltörlik a szellemi tulajdonjogot, és ezáltal kialszik a tűz.” Itt tartott egy kis hatásszünetet, majd így folytatta: „A mi célunk az, hogy sok okos, de boldogtalan szegény ember, mint te is, felemelkedhessen a kreatív munkája által. Nem támogathatjuk a kalóz pártokat. Biztosítanunk kell, hogy nagy legyen a kereslet az újdonságok iránt, mert a tűznek is mindig újabb és újabb éghető anyagokra van szüksége. Ezért nem bánjuk, ha a régebbi művek már csak nehezen érhetők el, vagy ha csökken az érdeklődés a történelmünk legkatolikusabb forrása, a Biblia iránt, vagy ha változnak a nyelvek. De ez csak akkor jó, ha az új dolgok valóban áldást jelentenek a népre… ezt kellene elérnünk. Tulajdonképpen ezért kértem, hogy kövess.” Ezzel zárta a prédikációját a titokzatos idegen.
Miután elhallgatott, megkérdeztem tőle:
- Honnan tudtad, hogy okos, de boldogtalan és szegény vagyok?
- Egy jó ügynök először tájékozódik a klienseiről, és csak azután keresi meg őket - válaszolta.
- Tehát már régebb óta figyeltél engem?
- Igen – mondta, miközben hátranézett és mosolygott.
- Miért?
- Mert olyan embereket szeretnénk toborozni, mint te.
- Toborozni?
- Igen. Mint már mondtam, a világnak szüksége van olyan emberekre, akik megújítják és jobbá teszik a kultúrát. A szellemi tulajdonjog pedig lehetővé teszi, hogy megjutalmazzuk ezeket az embereket. A Világ és a Teremtő úgy vágynak egymásra, mint a férfi és a nő. Én csak egy kicsit több tüzet szeretnék vinni ebbe a kapcsolatba.
- De miért kell ehhez követnem téged?
- Mert én tudom, hogy mi a jó és mi a rossz. Ezenkívül az én szakmám a reklám… és tudom, hogy reklám nélkül nem biztos, hogy sikerül elérnünk a célunkat. A reklám olyan, mint az oxigén, ami az égéshez kell: ha nincs oxigén, nincs tűz, ha sok az oxigén, nagyobb lehet a tűz.
Ezután egy kis csend következett. Néztem az előttem ballagó reklámügynököt, és azon gondolkodtam, hogy vajon őrült-e vagy zseni. Ezután eszembe jutott egy kérdés:
- És mi az, ami áldásos és jó?
- Írjál non-fiction-t, az általában jobb, mint a fikció. A témakört a lelkiismeretedre bízom, de le szeretném ellenőrizni, mielőtt reklámoznánk. A reklámhoz be kell lépned az „Új Magyar Forrás” csoportba, aminek én vagyok a vezetője. Bármit is írsz, fűszerezd meg szépirodalmi eszközökkel.
Újabb csend következett. A tűzre gondoltam, és arra, hogy az veszélyes is lehet, és pusztítani is tud… valamint Prométheusz történetére és a Pokol tüzére is. Arra gondoltam, hogy a tűz ellentéte a víz, a szellemi tulajdonjog ellentéte pedig a közkincs… a víz pedig valamilyen forrásból ered, mi pedig azt szeretjük a legjobban, ha az általunk felhasznált forrás közkincs. Arra is gondoltam, hogy talán nem csak a szellemi tulajdonjog intézményével lehetne megjutalmazni az alkotókat, hanem más módokon is, mint pl. egyetemi oktatók kutatásai, pályázatok, adó 1%, közösségi finanszírozás, reklámbevételek, vagy koncertekre vagy előadásokra szóló jegyek, stb. esetén. Az állam akár meg is vásárolhatna egy szabadalmat vagy egy kötelező olvasmányt, amit ezután közkinccsé tehetne. Ezek után elbizonytalanodtam abban, hogy mi a jó és mi a rossz.
- Nem szeretem a szoftverszabadalmakat – mondtam végül – mert az embernek vigyáznia kell, nehogy véletlenül megsértse azokat, és igazságtalanul korlátozzák az alkotói szabadságát. Nem szeretek idegeneket követni sem. Egyébként mi a neved? - kérdeztem tőle.
- Jézus – válaszolta az idegen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése