Igaz-e a Biblia? 2. fejezet: A keresztény felekezetek kritikája

Úgy döntöttem, nem foglalkozok tovább a kereszténység kritikájáról szóló újabb könyvem írásával. Elment a kedvem ettől a témától. A blogom olvasóival azonban mégis megosztom azt, ami eddig elkészült belőle. A könyv címe ez lett volna: "Igaz-e a Biblia? A kereszténység alapos kritikája". Ebben a blogbejegyzésben a második fejezetet közlöm, aminek az lett volna a címe, hogy "2. A keresztény felekezetek kritikája".

2.1.

A Biblia szerint (Ján:21:15-17) Jézus a mennybemenetele előtt a Péter nevű apostolára (más néven Szent Péterre) bízta az általa alapított közösséget (más néven az Egyházat). Ez a Római Birodalom idején történt, tehát Szent Péter Rómában is tevékenykedett. Ő lett Róma első püspöke és az első pápa. Az azóta eltelt majdnem 2000 év alatt pedig pápák sora követte őt ugyanennek a közösségnek az élén. Egyes keresztények azonban kiváltak ebből a közösségből, és újabb felekezeteket alkottak. Ezért az eredeti közösséget ma már inkább úgy hívjuk, hogy „Római Katolikus Egyház”. Jelenleg is ez a legnagyobb keresztény felekezet, aminek a templomai rengeteg városban megtalálhatóak, ezért természetes, hogy ezzel az egyházzal kezdjük a keresztény felekezetek kritikáját. A Bibliában található négy evangélium olvasóinak azonnal feltűnhet, hogy a katolikusok nem tartják be Jézusnak a következő javaslatát (vagy inkább parancsolatát):

"Ti pedig ne hivassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, a ki a mennyben van. Doktoroknak se hivassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus." (Mát:23:8-10)

A Római Katolikus Egyház tagjai ugyanis „atyának” is hívják a papjaikat (pl. „Tibor atya”), ez a gyakorlat pedig nagyon elterjedt. Már ez az egy érv is elég lehet arra, hogy az evangéliumok olvasói szakítsanak ezzel a közösséggel, illetve meg se ismerjék azt tüzetesebben. De mi azért vizsgáljuk meg ezt a kérdést egy kicsit jobban. Úgy tűnik, hogy a Bibliában Pál apostol is atyának hívatja magát a következő idézet szerint:

"Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem mint szerelmes gyermekeimet intelek. Mert ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangyéliom által." (1Kor:4:14-15)

Jó kérdés, hogy hogy lehet az előbbi két bibliai idézetet összeegyeztetni egymással? Az egyik lehetőség, hogy Pál apostol talán nem ismerte eléggé az evangéliumot, és hibázhatott. Ha viszont hibázott, akkor a Biblia kánonja nem tökéletes. A másik lehetőség, hogy az atyának szólítás tiltása nem az egész emberiségnek szólt, hanem csak a Jézus köré gyűlt követőknek. Eszerint tehát a Mennyei Atya az apostoloknak közvetlenül atyja lehetett, a későbbi keresztények legalább egy részének viszont csak a papok közvetítése által lehet az, és ezeket a közvetítő papokat mégis szabad lehet „atyának” szólítani. Talán összefügg ezzel a témával még a következő bibliai idézet is „János apostolnak közönséges első leveléből” (amit talán párhuzamba lehet hozni a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend szentségeivel):

"Írok néktek, gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az ő nevéért. Írok néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van. Írok néktek ifjak, mert meggyőztétek a gonoszt. Írok néktek fiacskák, mert megismertétek az Atyát. Írtam néktek atyák, mert megismertétek azt, a ki kezdettől fogva van. Írtam néktek ifjak, mert erősek vagytok, és az Isten ígéje megmarad bennetek, és meggyőztétek a gonoszt." (1Ján:2:12-14)

Jó kérdés, hogy János apostol is hibázhatott-e, nem csak Pál? Vagy talán az atyánknak szólítás tiltása volt a hiba? (Ez utóbbi annyiban mindenképpen hiba lehet, hogy nem tiszteli az emberek vér szerinti szüleit, tehát ellentmondhat akár a Tíz Parancsolatnak is.) Esetleg még úgy lehetne összeegyeztetni ezeket a bibliai részeket, hogy a katolikus papokat atyának hívjuk (pl. „Tibor atya”), de nem a „mi” atyánknak (például akkor, ha bennünket a Biblia olvasása tett kereszténnyé, nem pedig emberek közvetítése). Másrészt képzeljük csak el, hogy egy fiatalembert pappá szentelnek, ő viszont (még) nem térített meg senkit, és nem is apja senkinek. Vajon őt is szabad „atyának” szólítani, ha a tények azt mutatják, hogy ő maga (még) senkinek sem az atyja, sem testi, sem lelki értelemben? A hívők pedig általában ezt teszik, mert ezt mondja a szokás és az illem. (Illetve, talán elképzelhető, hogy ha egy papnak egyszer már gyónt valaki, akkor attól kezdve atyának tekinthető, mert a bűnbánat szentsége a katolikusok szerint életet adhat.) Mindenesetre a papok atyának szólítása nem az egyetlen dolog a Római Katolikus Egyházban, ami hiba lehet, vizsgáljuk meg tehát a többit a következőkben…

2.2.

A római katolikus szentmisén általában a liturgia része (volt), hogy a hívők elmondják a következő szöveget, miközben az egyik kezükkel a mellüket verik vagy magukra mutogatnak:

"Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Kérem ezért a boldogságos, mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket, és titeket, testvéreim, hogy imádkozzatok érettem Urunkhoz, Istenünkhöz."

Ezt a szöveget „mea culpa” néven is ismerhetjük, mivel a vastagon szedett rész latinul "mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa". Talán a következő bibliai résszel hozható kapcsolatba ez a gyakorlat:

"Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá: Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik." (Luk:18:9-14)

Ha viszont erőltetik, hogy mindenki nagyon bűnösnek vallja magát, az valószínűleg nem vezet megigazuláshoz, mivel nem őszinte. Tehát nem jó dolog „átesni a ló másik oldalára”. A legtöbb ember ugyanis az „én igen nagy vétkem” kifejezésen azt érti, hogy milyen nagy az ő vétke a többi emberéhez viszonyítva, ennek megfelelően matematikailag nem lehetséges az, hogy ezt minden ember elmondhatja úgy, hogy az igaz legyen. Így éppen azok nem tudnak beilleszkedni a Római Katolikus Egyházba, akiknek lenne esélye arra, hogy vétkük ne legyen „igen nagy”. Ezen kívül a „mea culpa” szövegének a második része, tehát a kérés sem tökéletes, hiszen két lehetőség van:

(1) Szűz Mária, illetve az összes angyalok és szentek vagy nem hallják meg a kérést,
(2) vagy pedig a hívők túl gyakran zaklatják őket az ilyen kérésekkel szükségtelenül.

Nem lenne egyszerűbb közvetlenül Istenhez imádkozni?

2.3.

A Római Katolikus Egyház további kritikájához tekintsük át röviden annak történetét! Miért vált ki belőle a többi felekezet, és kinek lehetett igaza? A keresztény vallás természetéből adódik, hogy sok nehezen hihető dolgot tartalmaz és könnyen félreérthető, ezért szinte mindig voltak olyanok, akik mást tanítottak, mint amit az Egyház vagy egyházak. Őket általában eretnekeknek hívták és gyakran üldözték is őket. Az eretnekek csak ritkán tudtak hosszú távon is sikeresek lenni, de ez alól van néhány kivétel. Az „arianizmust” például a 4. század után is nagyon sokan követték a Rómától távolabb eső területeken, például Nyugat-Európában. Az arianizmus szószólója egy Arius nevű észak-afrikai pap volt (i. sz. 336-ban halt meg), aki azt tanította, hogy Jézus Krisztus nem egylényegű az Istennel, csak hasonlényegű vele. Csupán a Biblia szövegéből ítélve nehéz is lenne bizonyítani ennek ellenkezőjét, sőt, Jézusnak a szőlőtőről szóló példázatának a kezdete egyenesen Arius nézeteit látszik támogatni (amennyiben a szőlőtő nem egylényegű a szőlőművessel):

"Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves." (Ján:15:1)

Ezen kívül a 16. századi reformációt követő, ma is fennálló protestáns egyházak nagy részét is eretnekeknek tekintik a katolikusok. Rájuk még visszatérünk. Ami az időszámításunk szerinti első évezred eretnekeit illeti: talán igazuk volt, talán nem (valószínűleg lehetett, amiben igazuk volt, és lehetett, amiben nem). De talán éppen az eretnekek miatt, a katolikusok igyekeztek hitvallásokban rögzíteni a hitüket. Idővel egyre több dolgot adtak ezekhez a hitvallásokhoz, és egyébként is egyre több dologban kellett hinnie a keresztényeknek. Néhány ilyen dologban pedig nem értett egyet a kereszténység keleti (főleg görög nyelvet használó) és nyugati (főleg latin nyelvet használó) része. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy i. sz. 1054-ben kiközösítette egymást a kereszténység ezen két ága, amit csak i. sz. 1965-ben vontak vissza. A nyugati ág a „Római Katolikus Egyház” (illetve, egyéb katolikusok is ide tartoznak, pl. a görögkatolikusok), a keleti ág pedig az „ortodox kereszténység”, amely több független felekezetet foglal magába (illetve, ezen kívül vannak még az ortodox kereszténységhez hasonló egyéb keleti keresztény egyházak is). Az egyik legfontosabb nézeteltérés, hogy az ortodoxok szerint a Szentlélek csak az Atyától (Istentől) származik, míg a katolikusok szerint a Szentlélek az Atyától (Istentől) és a Fiútól (Jézus Krisztustól) származik. Pontosabban, elképzelhető, hogy sok ortodox hívő egyik nézetet sem fogadta el teljes bizonyossággal, és az egyházszakadáshoz az is elég lehetett, hogy egyszerűen nem tudtak hinni a katolikusok nézeteiben, és a következő bibliai idézet alapján a hitük azt parancsolta, hogy ne fogadják el azokat:

"A ki pedig kételkedik, ha eszik, kárhoztatva van, mert nem hitből eszik. A mi pedig hitből nincs, bűn az." (Róm:14:23)

Másrészt már az Apostoli Hitvallásban is benne van, hogy Jézus a Szentlélektől fogantatott, ezért nehéz elképzelni, hogy a Szentlélek tőle is származik. Az itt leírtak alapján tehát az ortodoxok hozzáállása szimpatikusabbnak tűnik, mint a katolikusoké. Mégis, ha ebben a könyvben kiderül, hogy a Biblia nem igaz, akkor az is kiderül, hogy az ortodoxok hibásan hívják magukat „ortodoxnak”, azaz „igaz hitűnek”, és emiatt a „katolikusok” elnevezése (aminek jelentése „egyetemes”) szerényebb és igazabb lehet. Mivel a katolikusok és az ortodoxok közötti többi eltérés nem jelentős, és mivel az ortodoxok helyileg általában máshol helyezkednek el, ezért a továbbiakban az ortodoxokról nem sok említést teszünk. Mind a katolikusok, mind az ortodoxok elfogadják a „niceai hitvallást”, tehát a hitük hasonló egymáshoz, és mindkét irányzat szerint a „szentségek” által lehet Isten kegyelmét igényelni. A katolikusok hét szentsége: a keresztség, az eucharisztia, a bérmálás, a gyónás, a betegek kenete, a házasság és az egyházi rend. Az ortodoxok szentségei ezekhez hasonlóak.

2.4.

Folytassuk a Római Katolikus Egyház történetével az 1054-es nagy egyházszakadás után. A katolikusok a középkorban tettek néhány olyan dolgot, amit ma már valószínűleg nem tennének. Például, keresztes hadjáratokat kezdeményeztek az i. sz. 11. századtól kezdődően Jeruzsálem visszafoglalásának céljából, hogy ne az iszlám vallás uralkodjon ott. Napjainkban viszont azt hirdetik, hogy „minden háború rossz”. Az inkvizíciót, mint bírósági eljárást is a katolikusok gyakorolták az eretnekek, a boszorkányok, a hitehagyottak, az istenkáromlók és hasonlók ellen, ahol az ilyen gyanúba került személyeket kínvallatásnak vetették alá. II. János Pál pápa azonban bocsánatot kért az inkvizíció által elkövetett bűnökért is.
Ezen kívül a katolikusok i. sz. 1515 körül azt tanították, hogy búcsúcédulák megvásárlásával az emberek megmenekülhetnek a Tisztítótűztől (más néven Purgatóriumtól), amit a kisebb vagy már meggyónt bűneikért járó büntetésként képzeltek el, a Mennyországba jutást megelőzően. (A katolikusok hite szerint a Pokolba csak az juthatott, akinek olyan bűne volt, ami súlyosnak mondható és amit nem gyónt meg a halála előtt.) A Római Katolikus Egyház vezetői így próbáltak pénzt gyűjteni a Szent Péter-bazilika befejezéséhez. Az egyik bűnbocsánatárus pedig egészen odáig ment, hogy azt tanítsa: „Amint a pénz a ládában megcsörren, a lélek kiugrik a Purgatóriumból”. Egy német teológus, Luther Márton i. sz. 1517-ben egy írásában („95 tétel”) erősen kritizálta ezt a gyakorlatot, és sok ember egyetértett vele. A Római Katolikus Egyház vezetői megpróbálták őket elhallgattatni, de ez nem sikerült nekik. Ezután egyre több kritika jelent meg a katolikusok ellen. Közben Luther Márton németre fordította a Bibliát, valamint himnuszokat is írt. Neki és más reformátoroknak meg akarták tiltani, hogy a tanaikat hirdessék, de egyes német fejedelmek ez ellen tiltakoztak („protestáltak”), és ezért nevezzük az innen eredő keresztényeket protestánsoknak. Egyébként a búcsúcédulák pénzért való árusítását i. sz. 1567-ben abbahagyták a katolikusok, tehát ma már valószínűleg ezt sem tennék meg újra. De a protestáns egyházak ekkorra már megszülettek, és élnek tovább ezen könyv írásának idején is.
Ha összehasonlítjuk a protestáns és a katolikus egyházakat, jelentős különbségeket láthatunk. A római katolikus templomokban például gyakran láthatunk szentképeket és/vagy szobrokat, amelyek szenteket, angyalokat és/vagy a Biblia egyes szereplőit ábrázolják. A protestáns templomokban vagy imaházakban azonban általában nincsenek ilyenek, mert a hitük szerint ez közel áll a bálványimádáshoz, amit kifejezetten elítél a Biblia. Ezen kívül a protestánsok teológiája is jelentősen eltér a katolikus és az ortodox teológiától, ezért a következő részben ezt fogjuk megvizsgálni. De a katolikusokról még annyit, hogy a korunkban is lehetne még őket kritizálni. Például, a katolikusok szerint a vasárnapi, illetve a (kötelező) ünnepi szentmisék szándékos (avagy rosszindulatú) elmulasztása halálos bűn, tehát akár a Pokolba is lehetne jutni miatta, hacsak meg nem gyónja az ember. Azt pedig már láthattuk (2.2. rész), hogy ezeken a szentmiséken általában a „mea culpa” szövegét illene elmondani. Nincs is tehát más út a hívő számára, mint az, hogy teológus legyen, és megkeresse azt a felekezetet, amibe tartoznia érdemes (ha talál ilyet egyáltalán). Ennek ellenére nagyon sok ember vallja magát katolikusnak, illetve kereszténynek, és nagyon sokan megkereszteltetik a gyermekeiket, de a hitüket mégsem gyakorolják, azaz nem járnak szentmisékre, és ezt a gyermekeiktől sem követelik meg. Még az is lehetséges, hogy ezek a hitüket nem gyakorlók olyan keresztény társkereső weboldalakon keresnek társat maguknak, ahol be lehet állítani, hogy a hitüket nem gyakorolják. Jó kérdés, hogy hogy lehet ez? Hogyan hihet valaki valami olyasmiben, ami a Pokolra ítélné őt? Talán nem tudják, hogy a katolikus hit szerint a vasárnapi szentmisék elmulasztása valószínűleg halálos bűnt jelent?

2.5.

A protestánsok sok dologban joggal kritizálhatták a Római Katolikus Egyházat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ő tanításaik tökéletesek lennének. Ez már abból is látszik, hogy sokféle protestáns felekezet született, nem csak egy, és ezek a protestáns felekezetek nem értettek egyet egymással a teológia egyes kérdéseiben. Ha ugyanis egyetértettek volna, akkor egyesültek volna, hiszen az Apostoli Hitvallásban benne van, hogy hiszik „a szentek közösségét”. Például, az antitrinitáriusok elvetették a Szentháromság tanát (így tesznek ma például az unitáriusok vagy a Jehova Tanúi is), ezért közülük a legnevesebbet, Szervét Mihályt Svájcban kivégezték, és ebben Kálvin Jánosnak, egy svájci protestáns vezetőnek, a mai Református Egyház egyik szellemi atyjának fontos szerepe volt. Az anabaptisták („újrakeresztelők”) és a baptisták pedig elvetették a gyermekkeresztséget, és csak felnőtteket kereszteltek bemerítéssel. De mivel a körülmetélés a keresztség előképének tekinthető (ahol a keresztség lehet a „szív körülmetélése”), és mivel a zsidók az Ószövetség parancsát követve a gyermekeiket körülmetél(tet)ik, ezért feltehető, hogy a gyermekkeresztség mégis elfogadható, és el is fogadják azt például a lutheránusok (az Evangélikus Egyház tagjai) és a kálvinisták (a Református Egyház tagjai). Ezen két utóbbi egyház az eredeti protestáns mozgalom két legjelentősebb felekezete. Mindkettő elvetette a katolikus szentségeket a keresztségen és az úrvacsorán (eucharisztián) kívül, és mindkettő csak a Biblia szövegére építette a hitét. (Egyébként a protestánsok a Bibliának csak 66 könyvét fogadják el Isten Igéjeként, míg a katolikus Bibliában 73 könyv található.) Mégis voltak nézeteltérések a lutheránusok és a kálvinisták között, hiszen az egész Bibliát helyesen értelmezni nem könnyű dolog. Egy hívőnek tehát nincs könnyű dolga, ha azt akarja eldönteni, hogy melyik felekezetbe tartozzon a kettő közül.
De nem csak ez a kettő van! A protestáns reformáció által elnyert vallásszabadság megnyitotta az utat sok más későbbi egyháznak, felekezetnek és szektának is. Ez pedig felvetett néhány egyéb kérdést is, amiben a protestánsok nem értettek egyet, például azt, hogy szombaton vagy vasárnap tartsák-e a nyugalom napját, ami a Tíz Parancsolatban eredetileg szombat („sabbath”) volt, de a katolikusok áttették vasárnapra. És ha ez mind nem lenne elég, lássuk még az Anglikán Egyház születését. A protestáns reformáció időszakában Anglia királya, VIII. Henrik írt egy könyvet a hét szentség védelmében Luther Márton tanai ellen, és ezért az akkori pápától a „hit védelmezője” címet kapta. Később viszont, amikor a pápa nem engedte, hogy elváljon a feleségétől, VIII. Henrik a Római Katolikus Egyház ellen fordult, és Anglia Egyházát elszakította a pápától, és átvette ennek az egyháznak a vezetését. Megszüntette a szerzetességet Nagy-Britanniában, amiből anyagi előnye is származott. Azonban ez az Anglikán Egyház a Római Katolikus Egyházhoz hasonló maradt, és a teológiája nem távolodott el attól annyira, mint a protestánsoké.
Miután láttuk, hogy sok keresztény felekezet teológiája ellentmond egymásnak, arra következtethettünk, hogy csak kevés lehet köztük olyan, ami teljesen igaz. Ebben a részben láthattunk némi kritikát, ami néhány felekezet kizárásához szükséges (nem is beszélve az ott elhangzó dalokról), de ennek a könyvnek nem feladata, hogy megkeresse, van-e olyan felekezet, ami teljesen kompatibilis a Bibliával. A Biblia ugyanis fel van készülve az olyan esetekre is, amikor a hívők nem kapnak készen ilyen felekezetet, ahogyan a következő idézetek mutatják:

"Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Mát:18:20)

"Azért ezt mondja az Úr: Ha megtérsz, én is visszatérítelek téged, előttem állasz; és ha elválasztod a jót a hitványtól, olyanná leszel, mint az én szájam. Ők térjenek meg te hozzád, de te ne térj ő hozzájok!" (Jer:15:19)

2.6.

Ha már a létező és potenciális keresztény felekezetekről van szó, említést érdemel, hogy úgy tűnik, mind a katolikusok, mind a protestánsok abban hisznek, hogy Jézus Krisztus a mi bűneinkért (illetve a bűneink miatt) is meghalt. Ezt a hitüket többek között a következő bibliai idézetekre alapozzák:

"Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt, Az Isten hosszútűrésénél fogva, az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, a ki a Jézus hitéből való." (Róm:3:23-26)

"De nemcsak ő érette iratott meg, hogy tulajdoníttaték néki igazságul, Hanem mi érettünk is, a kiknek majd tulajdoníttatik, azoknak tudniillik, a kik hisznek Abban, a ki feltámasztotta a mi Urunkat a Jézust a halálból, Ki a mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért." (Róm:4:23-25)

"Mert azt adtam előtökbe főképen, a mit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; És hogy eltemettetett; és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint;" (1Kor:15:3-4)

"És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is." (1Ján:2:2)

"Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a a mi bűneinkért." (1Ján:4:10)

Ezeket azonban valószínűleg félreértik. Hogyan halhatott meg Jézus a mi bűneinkért is akkor, amikor mi még meg sem születtünk? Hogyan lehetett később az ok, mint az okozat? Valószínűleg sehogyan. Amikor a Biblia szerzői ezekben az idézetekben azt írták, hogy „mi”, akkor valószínűleg csak magukra és a kortársaikra gondoltak (még a „világ bűnei” esetében is), nem pedig az összes eljövendő korok embereire (beleértve bennünket is). Jézus Krisztus bibliai története csak így válhatna érthetővé. Az itt idézett bibliai részek nem az evangéliumok részei, csak kommentárként szolgáltak az evangéliumokhoz, és azt magyarázták, hogy Jézus kortársainak (a tanítványainak, a zsidóknak, a rómaiaknak, sőt talán még az előző korok embereinek is) a bűnei összeadódtak, és ez vezetett Jézus keresztre feszítéséhez, mint kiváltó ok (avagy ható ok). Így válhatott Jézus Krisztus olyan áldozattá, akit úgy lehetett sajnálni, mint ahogy a zsidók sajnálhatták az áldozati bárányokat. Ha pedig sajnálták őt, akkor megbánták, amit el tudtak ismerni a saját bűnükként ebben a történetben. A megbánás után pedig Jézus Krisztus feltámadása ezen bűnök bocsánatához vezetett, már ha Jézus Krisztus valóban feltámadt. A modern kor keresztényeinek pedig nem az a dolga, hogy azt higgyék, hogy ezt az ókori keresztre feszítést és feltámadást szükséges saját magukkal összefüggésbe hozniuk a bűneik bocsánatához, hanem elegendő lehet az is, ha vallják az Apostoli Hitvallást, megkeresztelkednek és egyszerűen megpróbálják elkerülni a bűnök elkövetését a jövőben. Tulajdonképpen még az Apostoli Hitvallásnál kevesebb is elegendő lehet a következő bibliai idézet szerint:

"Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol." (Róm:10:9)

Ezért valószínűleg hiba volt, amikor a Gedeon Társaság által ingyen osztogatott kis Bibliák (pontosabban némi ószövetségi kiegészítéssel ellátott Újszövetségi Szentírások) hátsó lapjára egy névnek és egy keltezésnek kihagyott üres hely fölé azt írták (többek között, egy megtérő imádság részeként), hogy:

"… Hiszem, hogy az Úr Jézus Krisztus bűneimért helyettem meghalt a kereszten…"

Emiatt a hívőnek valóban teológussá kellene válnia ahhoz, hogy eldöntse, aláírhatja-e ezt az imát. Sajnos hasonló a szellemisége sok más protestáns felekezetnek is, például a baptistáknál az Apostoli Hitvallás helyett is valami ilyesmit kellett volna elfogadnia annak, aki „megtér”. Pedig még bibliai idézeteket is lehet találni a kereszthalál ilyen „minden jövőbeli bűnt megbocsátó” értelmezése ellen, mégpedig a következőket:

"Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, Hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a a tűznek lángja, a mely megemészti az ellenszegülőket." (Zsid:10:26-27)

"Jaj néktek! mert ti építitek a próféták sírjait; a ti atyáitok pedig megölték őket. Tehát bizonyságot tesztek és jóvá hagyjátok atyáitok cselekedeteit; mert azok megölték őket, ti pedig építitek sírjaikat." (Luk:11:47-48)

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert építitek a próféták sírjait! és ékesgetitek az igazak síremlékeit. És ezt mondjátok: Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében. Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, a kik megölték a prófétákat. Töltsétek be ti is a ti atyáitoknak mértékét!" (Mát:23:29-32)

Még abban sem lehetünk biztosak, hogy Jézus a keresztények „helyett” halt meg. Bár a kereszténység szerint a Jézusban való hit ad örök életet, ettől függetlenül a keresztények az életükben általában szenvednek is, utána pedig általában meg is halnak. Talán erről szól a mondás, hogy „Mindenkinek megvan a maga keresztje”. Ez a „kereszt” pedig még nehezebb is lehet, mint Jézus Krisztusé, aki tudomásunk szerint csak körülbelül 33 évig élt a Földön, és valószínűleg nem gyötörték az öregkori betegségek. Talán ezt igazolja a következő bibliai idézet:

"Követé pedig őt a népnek és az asszonyoknak nagy sokasága, a kik gyászolák és siraták őt. Jézus pedig hozzájok fordulván, monda: Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon. Mert ímé jőnek a napok, melyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és a mely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak! Akkor kezdik mondani a hegyeknek: Essetek mi reánk; és a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?" (Luk:23:27-31)

Ennyit a keresztény felekezetek kritikájáról. A következő részben pedig már valóban megkezdhetjük annak a vizsgálatát, hogy igaz lehet-e a Biblia, először is olyan dolgok vizsgálatával, amelyek miatt a korunkban a legtöbb ember szkeptikus.